Lengyel gimnázium Balatonbogláron a második világháborúban
Lengyel menekültek Magyarországon
1939. szeptember 1-jén Németország, majd szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. A lengyel kormány nem kapitulált, a lengyel hadsereg pedig hősiesen harcolt, amíg lehetett. A bezáruló harapófogóból előbb Románia felé, majd Kárpátalján a mintegy 180 km hosszú magyar-lengyel közös határon át vezetett kiút. A magyar kormány nem csupán visszautasította a németek azon kéréseit, hogy Magyarország vegyen részt a lengyel ellenes háborúban, hanem szeptember 18-án Teleki Pál miniszterelnök utasítására megnyílt a közös határ a lengyel katonák és civilek előtt.
A lengyel katonák ügyeit a Honvédelmi Minisztériumon belül a 21. osztály intézte Baló Zoltán nyugállományú ezredessel az élen. Fő feladata a lengyel katonai „internáló” táborok életének megszervezése, ellátása, illetve a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelességek maradéktalan teljesítése volt. A magyar állami szervek segítségével 22 ezer lengyel katona jutott el Franciaországba, ahol a szövetségesek oldalán harcolt a tengelyhatalmak ellen.
A hozzávetőleg százezer polgári menekült ügyeivel a Belügyminisztérium IX. szociális és segélyezési osztályán belül megszervezett Menekültügyi Iroda foglalkozott Antall József irányítása alatt. Az Irodán belül létrejött egy lengyel alosztály, amelyben Antall közvetlen munkatársait a lengyel menekültek közül választotta ki. Antall számára nagy segítséget jelentett Henryk Sławik menekült, akivel közösen létrehozták a Lengyel Menekültek Gondozásának Ügyeit Intéző Polgári Bizottságot.
A menekültek megsegítésében civil oldalról elévülhetetlen szerepet töltött be a gróf Széchenyi Károly elnöklete alatt működő Magyar-Lengyel Szövetség, amelyből 1939 szeptemberében megalakult a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság.
Antall József és Henryk Sławik
Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság
Varga Béla, balatonboglári plébános
A bolgári gimnázium
A lengyel menekültek között rengeteg iskolaköteles fiatal, illetve főiskolás és egyetemista volt. Sokan szülők nélkül érkeztek, a magyar nyelvet nem beszélték és leginkább harcolni szerettek volna a hazájukért. Az ő felügyeletük és taníttatásuk volt a magyar állami szervek egyik legfontosabb feladata. 1939. szeptember végén már mintegy háromszáz 14-15 éves lengyel gyerek gyűlt össze Zamárdiban. Teleki Pál miniszterelnök felkérésére Varga Béla kisgazdapárti képviselő, aki egyben Balatonboglár katolikus plébánosa is volt, megszervezte a lengyel gyerekek oktatását.
A zamárdi iskolát hamarosan Balatonboglárra helyezték át, ahol Lengyel Ifjúság Tábor fedőnév alatt megindult a középfokú oktatás. Folyamatosan évi 250-300 diák tanult Balatonbogláron, két internátusban, illetve magánlakásokon éltek, az oktatás pedig az újonnan épült Kultúrházban zajlott. Az itt szerzett érettségi bizonyítványokat elfogadták felvételinél a magyar főiskolákon és egyetemeken, majd a háború után Lengyelországban is.
A nebulók saját tánc-, és énekkarral és cserkészcsapatokkal rendelkeztek, de kihasználva a Balaton adta lehetőségeket a vízi sportokkal is megismerkedtek. A boglári iskola léte világhírre tett szert. Meglátogatta Angelo Rotta pápai nuncius, Nils Ehrenström protestáns lelkész, az Ökumenikus Világtanács munkatársa, illetve a Vöröskereszt megbízásából Bernadotte Elsa svéd királyi hercegnő.
A Hitler által megszállt lengyel területeken nem működhetett lengyel nyelvű gimnázium. Magyarország – bár a harmadik birodalom szövetségese volt – nem csak hogy nem vett részt a lengyelek elleni hadműveletekben, hanem befogadta a lengyel menekülteket és Balatonbogláron lengyel nyelvű iskolát létesített a fiatalok számára.
„A lengyelek nagyon hamar felfedezték Balatonboglárt. Tábor létesült itt, jöttek, kérték, hogy nyissam meg előttük a templomot. Igen közeli kapcsolat alakult ki közöttük. Segítettem nekik, mint plébános, mint Somogy vármegye országgyűlési képviselője. Akkor is megkérdeztem magamtól: kötelességem-e segíteni. Tudtam, hogy kötelességem, s ezt bármilyen áldozat árán is megtettem. Anyám nevelt rá, hogy mint elsőszülött, kötelességem a kisebbeken és a bajba jutottakon segíteni. így az én kötelességem nagyobb a másik emberénél. Arra neveltek, hogy védjem meg azokat, akiket bántanak. Vagyis minden arra ösztökélt, hogy tegyek meg mindent a lengyelekért. […]
Sok gyerek, sok árva érkezett Balatonboglárra. Nem volt olyan kérés, ami tőlem függött, s amit ne teljesítettem volna. Erre kértek a menekültügy irányítói is. Ekkor találkoztam újból Antall Józseffel, akivel már régi kapcsolatom volt. Ismertem Somlóvásárhelyről, első káplánságom idejéből, később én lettem legnagyobb boglári támasza. Rendkívül melegszívű ember volt, szerette a lengyeleket, igaz barátjuk lett. Amikor a lengyel menekültekről beszélt, könny szökött a szemébe. Mindent megtett értük, neki is köszönhető, hogy később a lengyelek igen jó ellátásban részesültek, olyan napidíjaik voltak, mint egy átlag magyar kereset. Vele nem kellett sokat „egyezkedni”, adott mindent, küldetett ruhát, pénzt, élelmiszert; segítségével épült fel Balatonbogláron Európa – második világháború idején – egyetlen lengyel tanrendű középiskolája.”
