A lengyel hadiállapot és a magyar ellenzék
Az elnyomás és ellenállás dokumentumai I. kötete
Hadiállapot Lengyelországban
1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski tábornok kihirdette a hadiállapotot (stan wojenny). A Szolidaritás vezetőit és tízezer tagját letartóztatták és internáló táborokba vetették. A szervezetet betiltották. A politikai és gazdasági irányítást a hadsereg vette át. Az akcióban mintegy 70 ezer katona és 30 ezer belügyi funkcionárius vett részt.
A hadiállapotot 1983. július 22-én szüntették meg teljes mértékben. A gazdaság továbbra is súlyos helyzetben volt, az ország nemzetközileg elszigetelődött. A börtönből kiszabadult Lech Wałęsa pedig megkapta a Nobel-békedíjat.
A hatalomnak nem maradt más választása, mint a nyugati nyitás. Lengyelország kérte a felvételét az IMF-hez. A Nemzetközi Valutaalaphoz csatlakozás feltétele a politikai foglyok szabadon engedése volt. Ez 1986-ban megtörtént. Egy évvel később a Jaruzelski-rezsim nagyszabású reformot hirdetett, amit a társadalom elutasított. 1988-ban sztrájkok kezdődtek, a hatalomnak nem maradt más választása, mint a Szolidaritás újbóli legalizálása és a kerekasztal tárgyalások megkezdése, ami elvezetett a rendszerváltáshoz.
Wojciech Jaruzelski bejelenti a hadiállapotot
Szimpátiatüntetés a Bem téren (1982. augusztus 30.)
A magyar ellenzék a hadiállapot után
A hadiállapot bevezetése a magyar demokratikus ellenzékre is hatással volt. Egyesek az ellenzéki politizálás értelmét is megkérdőjelezték, mások pedig arra a következtetésre jutottak, hogy a szocialista rendszer a vége felé közeledik, ha már a párt csak katonai erővel tudja megtartani a hatalmat. Az ellenzéki programról Kis János vitaindító cikke után másfél éven keresztül több mint egy tucatnyian kifejtették álláspontjukat a Beszélő lapjain.
A magyar demokratikus ellenzék számára fontos volt a lengyelek melletti kiállás is, ezért számos szolidaritási akciót szerveztek. Kerényi Grácia lakásán adománygyűjtő központot rendeztek be. Az összegyűjtött ruhákat és élelmiszert vonattal sikerült eljuttatni Varsóba.
Az ellenzék még 1981 nyarán sikerrel szervezett meg egy nyári tábort Kékkúton hátrányos helyzetű lengyel gyermekek számára. A hadiállapot kihirdetése után azonnal hozzáláttak egy újabb tábor megszervezéséhez. Ezt azonban a magyar belügyi hatóságok megakadályozták.
1982. augusztus 30-án a budapesti Bem-szobornál szolidaritási tüntetést szerveztek a lengyel Szolidaritás szakszervezet engedélyezésének második évfordulójára. A szervezőket letartóztatták, így az előre megírt nyilatkozatot sem tudták felolvasni. Később azonban megjelent szamizdatban.
A lengyel hadiállapot a magyar szamizdatban
1981. december 13-a után a magyar ellenzék nem csupán figyelte a lengyelországi események alakulását, hanem tájékoztatni is akartak. 1982 elején megjelent Az elnyomás és ellenállás dokumentumai című brosúra első része Demszky Gábor kiadásában. A szövegeket Kerényi Grácia, Szenyán Erzsébet, Pályi András és Bába Iván fordította magyarra és Nagy Jenő lakásán nyomtatták ki „szitázással”.
A dokumentumok a Varsó és Budapest között közlekedő Báthory-expressz vonaton kerültek Demszkyékhez, mégpedig úgy, hogy a lengyelek a szövegeket kis lapokra nyomtatták és azokat beragasztották a mosdókban felszerelt papírtartók belsejébe. E munka folytatásaként indította útjára Demszky Gábor és Hódosán Róza a Tájékoztató, majd a Hírmondó című szamizdat újságokat. A Hírmondó a rendszerváltásig több mint félszáz lengyel témájú írást közölt. A nyolcvanas években az ABC, a Magyar Október és az Áramlat kiadó is számos érdekes lengyel anyagot tett közzé.
“Akik ’56 telére emlékeznek, meglepődhettek, mennyivel gyorsabban sikerült rendet csinálni Lengyelországban, mint annak idején nálunk. Három óra leforgása alatt internálták a Szolidaritás úgyszólván teljes törzskarát, legalább ötezer embert. Három hét alatt véget vetettek a nagyobb sztrájkoknak és utcai megmozdulásoknak. Hát igen. Ennyivel hatékonyabb az elnyomó gépezet, ha hazai terepen mozog, és gondosan kidolgozott hadműveleti tervet hajt végre.
Csakhogy nagy ára van ennek a helyzeti előnynek. Ha egy hadsereg egyszer beavatkozik a politikába, nem olyan könnyű visszatérnie szűkebb mesterségéhez. Márpedig a lengyel főtiszti kar nem a polgári kormányzat parancsára vezette be a szükségállapotot. Magához ragadta a „vezető szerepet” a kormányzásképtelen pártapparátustól, s immár a párton belüli harcokban is övé a végső szó. Rajta múlik, miféle embereket fognak kizárni, lemondatni vagy leváltani, s miféléket előléptetni. Nehéz elképzelnünk, hogy az a párt, amelyet katonatiszti felügyelet alatt szerveznek újra, egyhamar megszabadulhat a hadsereg gyámkodásától. […]
Mindez annál meggondolkodtatóbb, mert a mai lengyel társadalom morális magárahagyatottsága távolról sem olyan teljes, mint 1957-ben a magyaré volt. Nem lebecsülendő, hogy a templomokban nap mint nap a kényszerintézkedéseket elítélő prédikációkat hallanak a hívők, de most nem erre gondolunk. Hanem arra, hogy a Szolidaritást nem lehet egyetlen jól irányzott csapással kihasítani a társadalom testéből, mint annak idején a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsot. A Szolidaritáshoz csaknem tízmillió lengyel másfél évi közös harcainak emléke kötődik. Tagjainak volt alkalma begyakorolni az összehangolt cselekvést, és próbára lenni a szervezet iránti lojalitását. Jelvényeik, dalaik, sőt emlékműveik vannak. Vezérük van. […]
Nem, nem győzhetik le ellenfelüket – de végérvényessé tehetik elszigeteltségét. Ő maga a megszálló szerepébe szorulhat, támogatói a kollaboránsok szerepébe. […]
…a szükségállapot kihirdetése nem a lengyel válság vége, hanem az általános kelet-európai válság kezdete. De semmi kedvünk ujjongani. A lengyel megújulás azzal kecsegtetett, hogy a fenyegető válság elkerülhető. Kompromisszumos megoldásban reménykedtünk, és a minta szemünk láttára kezdett alakot ölteni: a párt elfogadja vezető szerepének szükséges mértékű korlátozását, a társadalom pedig cserébe tudatos önkorlátozással elfogadja a párt vezető szerepét. S az alku keretében, közös megegyezéssel, kidolgozzák a gazdaság fellendítésének stratégiáját, amelyet a lakosság a magáénak fogad el, önként vállalván a vele járó, átmeneti megszorításokat.”
