1956 | Poznań-Budapest
A poznańi felkelés (1956. június 28.)
A Szovjetunió Kommunista Pártja 1956. február 14-25. között megtartott XX. kongresszusán elfogadott határozatok új lökést adtak a desztalinizáció folyamatának. Ennél is nagyobb hatása volt Nyikita Hruscsov ún. „titkos beszédének”. A párt főtitkára zárt ülésen beszélt a korábbi megtorlásokról, terrorról, kegyetlen kínvallatásokról és Sztálin egyéb bűneiről. A beszéd írott változatát megkapják a szocialista tábor jelenlévő vezetői is. A széles körben ismertté vált szöveg sokkolta a közép-európai társadalmakat. Eközben Bolesław Bierut lengyel pártvezető még a szovjet fővárosban elhunyt, utódja Edward Ochab lett.
Az események felgyorsultak. Nem csupán a párttagok, hanem az egész társadalom a változások lázában égett. Felszabadult a sajtó, a különböző sajtóorgánumok, beleértve a pártlapokat (Szabad Nép, Trybuna Ludu) is sorozatban közöltek vitacikkeket. Magyarországon az Irodalmi Újság, Lengyelországban a Po Prostu vált a változásokat sürgetők szócsövévé. A magyar Petőfi Körhöz hasonlóan Varsóban a Görbe Kör Klubban jöttek össze rendszeresen a reformokat követelő értelmiségiek.
A sztálinista gazdaságpolitika mindkét országban katasztrofális életszínvonalat eredményezett. Az elmaradt bérek, az alapvető élelmiszerek hiánya növelte a társadalmi frusztrációt, ami robbanással fenyegetett. Az első tömegmegmozdulásra Poznańban került sor.
A munkások 1956. június 28-án reggel sztrájkba léptek. Követelték az elmarad bérek és pótlékok kifizetését. A munkabeszüntetés hamarosan utcai demonstrációvá változott, amelyet a hatalom kegyetlenül levert: 350 tankot vetett be a hadsereg és hozzávetőleg hatvanan haltak meg és több mint félezren sebesültek meg az egyenlőtlen harcokban.
Nyikita Hruscsov a XX. kongresszuson
Tankok Poznań utcáin
“Poznań” hatása Magyarországon
A Lengyelországból érkező hírek Magyarországon is félelmet keltettek a vezetésben. A Petőfi kör vitáit „ideológiai Poznańnak” nevezték és éles támadást indítottak a reformerek ellen. Moszkvában azonban úgy látták, hogy változtatni kell, mert a robbanás elkerülhetetlen lesz, ezért Rákosi Mátyást Gerő Ernő váltotta júliusban a párt élén.
A legégetőbb kérdések minkét országban hasonlóak voltak: a mezőgazdaság kollektivizálásának leállítása, a nehézipar helyett a fogyasztásra termelő ipar fejlesztése, a gazdaságirányítás decentralizációja, a koholt perekben elítéltek rehabilitációja, az amnesztia, az elkövetett hibákért és bűnökért felelős személyek felelősségre vonása, a sajtó szabaddá tétele a reformok sikeressége érdekében és természetesen a pártból kizárt Nagy Imre, illetve Władysław Gomułka rehabilitálása.
Gomułkát végül 1956. október 20-án választották meg a párt első titkárává. Programbeszédét lefordították magyarra és 23-án Szabad Nép teljes egészében megjelentette. Az 1956. október 23-ára tervezett felvonulás végpontja Józef Bem (Bem apó), az 1848/49-es magyar szabadságharc hősének szobra lett. Így fejezték ki a magyar tüntetők a szolidaritásukat a lengyel változásokkal, illetve hasonló lépéseket követeltek a magyar pártvezetéstől. Ennek részben engedve, Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki, de Gerő Ernő nem volt hajlandó lemondani a párt vezetéséről, sőt behívták a fővárosba a szovjet csapatokat rendteremtés céljával.
Bem tér, 1956. október 23. A magyar mellé a lengyel zászlót is kitűzték.
„Ügynökök és provokátorok vagy reakciós elemek sohasem lehettek a munkásosztály ösztönzői, most sem azok és nem is lesznek soha. A poznani tragédiának, az egész munkásosztály mélységes elégedetlenségének okai bennünk, a párt vezetőségében, a kormányban vannak. Évéken keresztül forró anyag gyűlt össze. A hatéves gazdasági terv, amelyet a múltban széles körben úgy reklámoztak, mint az életszínvonal nagyarányú emelésének újabb szakaszát, nem váltotta be a dolgozó tömegek hozzáfűzött reményét. […]
Ilyen körülmények között a proletárdiktatúra, mint a munkásosztály és a dolgozó tömegek legszélesebb demokráciájának formája, elveszti lényeges tartalmát. Előfordulhat, hogy a munkásosztály megvonja bizalmát egyes személyektől. Ez teljesen rendjén való. Az is teljesen rendjén való, hogy ezek a személyek otthagyják állásukat. Ahhoz, hogy megváltoztassuk életünknek minden negatív vonását, hogy felemeljük gazdaságunkat abból az állapotból, amelyben most van, ahhoz nem elég csak leváltani néhány személyt. […]
Pártunk és a lengyelországi népi hatalom annál erősebb lesz, minél többen vannak a tekintélyes emberek, vagyis olyan vezetők és párttagok, akik élvezik a munkásosztály és az egész dolgozó nép bizalmát. Ezért mondjuk, hogy minden erővel harcolni kell a személyi kultusz és maradványai ellen, s egyben minden erővel harcolnunk kell azért, hogy tekintélyre tegyünk szert.”
